A dolgok hátteréről
Bár a sok posztból azt gondolhatnánk valamiféle újdonság, valójában japán rövidlendület nem tegnap született meg, csak most lett téma belőle.
Vannak délelőttök az Interski Kongresszuson, amikor nehéz választani, mert egyik téma sem igazán izgalmas, máskor viszont a világon nem létezik annyi idő, ahány workshopon jó lenne ott lenni. A japán workshop is az utóbbiak közé tartozik, méghozzá jó okkal. Az új-zélandi csapat által készített összefoglaló jól visszaadja a történteket:
A japán síiskolának híresen erős karaktere van. Már régen felfigyeltünk rá, hogy a japánok egy mélyebb, kompressziós jellegű síelést mutatnak. 2007-ben Koreában azt láttuk, hogy a koreai síoktatás a japánok mentorálása mellett fejlődik, de még messze vannak tőlük. Most Pamporovoban a koreai demók voltak a jobbak, a japánok halványabbak. Az az benyomásom volt, hogy a japánok által síelt technikában megjelent egy európai jellegű felfelé tehermentesítés, ami nem tett jót a technikai kivitelnek, elvesztették a dinamikát, szétesett tőle a harmónia.
Paul Lorenz összeállításából azt is tudhatjuk, hogy a Japánban komoly rendszer alapul a síoktatók sítudására, a tökéletes síelésre. Nehéz nem észrevenni az összefüggéseket a japán küzdősportok és általában a japán sport szellemiségével. Központban van a kiviteli precizitás, az apró részletek kidolgozása. A test és a szellem aprólékos kiművelését szinte az anyatejjel szívják magukba. Ez a hozzáállás a kultúrájuk része, ebben szocializálódnak. A mozgáskultúra a személyiségük része, természetes alkotójuk, nem pedig európai módra, tudatosan, nagyobb korban tanulják.
Ha jól emlékszem, 2012-ben Schladmingban, az éjszakai szlalomon figyeltem fel Naoki Yuasa síelésére.
A kanyar 3. fázisában mély helyzetben, agresszív torzióval futtatta ki a síléceket, miközben a válltengelye lefelé irányult. A különleges ebben az volt, hogy ez a torzió nem passzív volt, hanem aktív. A kanyar végén a keresztbe futó síléc torziót alakít ki a rögzített válltengely mellett - de nála nem ez történt. Aktív izommunkával hozta létre a torziót (a vállövvel ellentétben, mint egy rugót felhúzva), ami emiatt erősebb lett mint a passzív változatnál.
Ez a fajta torzió az ágyéki szakaszon alakul ki (a válltengely merőleges az esésvonalra, de a medence majdnem párhuzamos vele), tehát magas szintű mozgáskoordináció és szeparálás kell hozzá. Erős hasizomkontroll mellett engedni kell az ágyéki gerincben a torziót, miközben a farizmok és a hajlítók stabilizálják a medencét és kontrollálják az aktívan hajlított térdet. Külön életet él a vállöv és az alsó végtag, köztük a rugalmas, csavarodó összeköttetés a törzs ágyéki szakasza, de közben ez a rugalmas szakasz izomtónussal kontrollált is. Elképesztően nagy kihívások egyszerre. Ezek a jellemzők közös vonásokat mutatnak a japán síiskolával.
Egy másik adalék ehhez a témához Reilly McGlashan, aki a mai síoktatás egyik jelentős alakja. Hasonló elképzelést síel, de a japánoktól eltérően ő nem kizárólag mélyen, hanem a magasabb és mélyebb váltásokat kreatívabban, szabadabban variálja, ami egy nagyon szép, lazább síelést eredményez. Pár éve is megállapítottuk, hogy tetszik a síelése, de vitatkoztunk is rajta. Az akkori síelésében a kanyar végén (a 3. fázisban), a kompresszió kezdetekor megbillent a medencéje és az ágyéki gerince, kialakult egy pucsításos törés a mozgásban, amit az 1. fázisban rendezett vissza. Apró, de az egészségre kockázatos hibának tartottam.
Ugyanebben a műfajban sokkal jobban tetszett Takao Maruyama, aki ugyanezt a síelést rendkívül stabil medencével és gerinccel oldotta meg.
Mostanára Reilly McGlashan síelése sokat változott, a medencével és gerinccel történő nyelés jórészt eltűnt, stabillá vált a mozgása. Feltehetően ebben szerepet játszottak a gerincproblémái, ami miatt sokat foglalkozott a gerince stabilizálásával (a megbillenő, pucsító medence a kanyar végén és az élváltásban a síelés egyik legnagyobb egészségügyi kockázata).
A japán workshop Pamporovoban
Takao Maruyama neve fémjelezte a japán workshopot Pamporovóban is, így sokan voltunk kíváncsiak, ő hogyan magyarázza mindezt. Akit a workshopon elhangzottak érdekelnek, Végh András Maugli kitűnően összefoglalta az új-zélandi videó magyar átiratában az elhangzottakat, illetve ezt a workshopot élőben közvetítettük az ISE facebook-oldalán.
A workshopon nagyon sokan vettek részt. Egy csoportban mozgatták a nagy létszámot, a feladatokat nem osztották szét, a workshop vezetője mellett a többi csapattag lényegében csak a jelenlétével asszisztált: a szóbeli magyarázatokat és a bemutatást is csak az előadó tartotta. A fordításban volt szükség munkamegosztásra, mert sokszor átváltott japánra.
Két szókapcsolat szinten minden magyarázatban előkerült:
Ankle position - (boka helyzete)
Hip joint (moving) - (a csípőízület mozog)
Azt érezhettük, hogy ez a két pont minden alfája és omegája.
Egy ilyen workshopnál az is érdekes, hogy a résztvevők hogyan oldja meg a feladatokat. Azt kellett megállapítani, hogy a bemutatott rövidlendületet lényegében senki nem tudta megsíelni. Sokan közelítőleg sem tudták elkapni a fonalat, és akiknek sikerült hasonlót síelni, ugyanott hibáztak, mint Reilly McGlashan pár éve, csak durvábban: a kikormányzás végén, az élváltásban való átmenetnél a medence billenésével, pucsítással. Innét kezdve már nem ugyanolyan a kanyar kezdete, az inicializálás, a bekormányzás, amit így síel valaki, az csak kívülről hasonlít a célra, valójában egy más technikai megoldás.
Összességében számos fontos infót kaptunk, de még több volt a felmerült a kérdés bennem. Végig az az érzésem volt, hogy a lényeg pont abban rejlik, ami nem hangzott el. Nem gondolom, hogy titkolóznának. Inkább arról van szó, hogy a mozgáskultúrájukból olyan természetesen jönnek egyes mozgásminták, amelyeknek eszükben sem jut jelentőséget tulajdonítani, mert automatikusak, számukra észrevétlenek. Ezzel szemben a workshop résztvevőinek először ezeket a rutinokat kellene kialakítani, hogy összeálljon ez a rövidlendület. Jellemző volt, hogy a legtöbben a korábban megtanult klasszikus mély tehermentesítéssel, süllyesztéssel vegyítették a feladatokat, ami láthatóan más mozgást eredményezett, több pucsítással is járt. Akiknek az alapiskolai testtartásában jobban benne volt, közelebb jártak a sikerhez, de náluk is hiányzott valami összetevő.
Ha mindezt összevetem, akkor felmerül egy sor kérdés.
Nagyszerű, látványos síelésről van szó, én is nagyon szeretem, de mégis inkább csak egy lehetőség.
Mit jelent pontosan az „ankle position”?
Mit jelent a „nem túl elöl, nem túl hátul”?
Nem került szóba, hogyan jön létre a csípőízület (medence) mozgatása („hip joint move”).
A 4 óra körülre tett apexnél kezdődik a kioldás (release). Ez melyik izomcsoportok vagy aktivitások kioldását jelenti? Mi történik utána?.
Hogyan történik az élváltásban a kompresszió, a hajlítás?
Vonzó sítechnikák, de valóban érdemes nekiállni megtanulni ilyen módon? A jelen lévő síoktató egy része már ismerte, tanulta, tudta, hogy miről van szó, ennek ellenére nem tudták megsíelni. Lehet, hogy előtte alapmozgásokat kellene tanulni, akár a síeléstől függetlenül is?
A felmerült kérdéseknek akkor van értelme, ha válaszokat is próbálunk találni rájuk. Ha maga a téma a mozgások részletes kidolgozottságáról szól, tiszteletlenség lenne a válaszokat elnagyoltan megadni. A következő napokban-hetekben egy-egy kérdést külön-külön cikkekben próbálunk körbejárni.