Van egy német tréner, aki vezetéstechnikát oktat. Állítólag szinte az összes Forma 1-es pilóta jár hozzá tréningre. Viszonylag „gyenge”, 200 lóerő körüli autókon gyakorolnak. A relatív lassú tempó és a gyenge autó kell szerinte ahhoz, hogy be tudják gyakorolni a pontos nyomvonalat, hogy az autó erőtartaléka ne fedje el a történéseket, hatásokat. Amit így begyakorolnak, az kell a 900 lóerős Forma 1-es autó vezetéséhez.
Párhuzamos léccel akar síelni mindenki, aki lécre áll. A hóekére mint szükséges rosszra tekintünk, amit mindenki elfelejtene. Ezért is olyan népszerűek a hóeke nélküli síoktatási tematikák.
És mi a valóság? Mindenki hóekézik, amikor a liftnél bekanyarodik a sorba, ha egy szűk helyen kell átmennie, de ha kilassítjuk a videókat, még a legjobb síelők is gyakran belehóekéznek a párhuzamos kanyarjaikba.
A hóekeív a kezdőknek az első valódi kanyarodás, a létfontosságú önbizalom megszerzésének módja. A hóekeív a haladóknak a pontosság és a síelés összetevőinek kiiskolázására hasznos. Ezek nélkülözhetetlenek az egészséges és stabil síeléshez.
A hóekeív a szakembereknek és a megszállott amatőr síelőknek a kanyar működésének szemléltető eszköze.
A hóekeív a síelés egyik legfontosabb csomópontja, ami összeköti a különböző tudásszinteket. A síszimulátor különösen jó erre a célra, hiszen steril körülményeket teremt: azonos lejtőn és talajon, azonos sebességgel, állandó önkontroll mellett tudjuk gyakorolni kanyarok százaiban a pontos kivitelt. Nem vonják el a figyelmet a körülmények, a síelők, a talaj változása, teljesen a saját mozgásunkra tudunk koncentrálni. Egy óra alatt 20-40 km-t tudunk síelni hasznosan. Ez havon egy napi adag, benne a közlekedéssel, átcsúszókkal stb. A hóekeív történései, a rá jellemző fizikai működés megegyezik a keményebb síelésekkel. A legnagyobb különbség az ívbelső láb helyzete miatt van, amelyet stabilizálni kell. Ennek a stabilizálásnak a begyakorlása viszont megtérül később a párhuzamos lendületeknél, amikor ezzel a tudással az ívbelső láb kontrollszerepe meghatározó lesz.
A továbbiakban a hóekeívet „műszaki” szempontból írtuk le. Csak kellően elvetemült megszálottsággal érdemes továbbolvasni, aki magát a normális síelők csoportjába sorolja, ne tegye! :) Nem kell ismerni a befecskendezés karakterisztikáját és a keresztlangőkaros futómű működését ahhoz, hogy élvezzük az autóvezetést...
A kanyar megértését a 2. fázisban - a kanyar csúcspontján - kezdjük:
Az ívbelső síléc ilyenkor az esésvonallal párhuzamos, lefelé mutat. Az test (pontosabban az ívbelső csípőízület) inkább az ívbelső síléc felett helyezkedik el, az ívbelső láb a lejtőre merőleges. A medence merőleges az esésvonalra, ebből a tengelyből nem is szabad elfordulnia.
Az ívkülső láb a kanyar közepe felé dől, emiatt az ívkülső síléc élen van. Az ívkülső síléc keresztezi az esésvonalat (el van forgatva kicsit). Az ívkülső síléc az élezés miatt oldalra tolja a síelőt. Az elforgatott helyzet ezt az oldalra toló hatást növeli.
Fontos, hogy a síléc elforgatása nem mozdíthatja meg a medencét, hanem stabil medence mellett kell a sílécet elforgatni. Ezt az ívbelső oldali törzsizmok (hasizmok) tónusa biztosítja.
Mivel az ívkülső síléc tolja oldalra a síelőt (ez lényegében a kanyar), az ívbelső síléc „útban van”, hiszen keresztben áll az oldalirányú mozgásra (a lejtőn lefelé való haladás szempontjából nincs probléma, hiszen az esésvonallal párhuzamos). Érzésre az olyan, mintha az ívbelső léc külső éle hajlamos lenne elakadni, havon pedig ez az él felkaparja a havat. Sokan ezért tartják a hóekehelyzetben a léceket szimmetrikusan. Szimmetrikus jellegű hóeke esetén az ívbelső síléc a belső élén áll és nem fog beakadni. Ugyanakkor ez a helyzet az ívkülső léc oldalra toló hatásával szemben dolgozik és ráadásul a test a két léc között fog elhelyezkedni, ezért az ívkülső léc élszöge és oldalra toló hatása is csökken. Ennek a hóekeívnek a legnagyobb hátránya az, hogy az ívbelső láb ugyanazt a mozgást végzi, mint az ívkülső, azaz nem a síléc stabilizálását gyakoroljuk vele, hanem csak eltámasztjuk magunktól a sílécet. Haladóbb sítechnikáknál ez teljesen haszontalan mozgás.
Az ívkülső síléc toló hatásával szemben az ívkülső lábat az antigravitációs izmok (combfeszítők, farizmok) tartják (nem engedik összecsuklani a térdet és a csípőízületet).
Az ívbelső oldalon részben ezzel a hatással szemben a csípőhajlítók és a ferde hasizmok rögzítik a testet. Az ívbelső sílécet stabilan kell rögzíteni a térdhajlítókkal, farizmokkal, a comb forgatóival, közelítőivel és távolítóival. Ez a stabil rögzítés rendkívül hasznos rutinokat alakít ki a térdízület védelme érdekében, tehát semmiképpen nem szabad kihagyni a gyakorlásból.
A 3. fázisban folytatódik az oldalirányú mozgás, miközben a síelő a hossztengelye körül is fordul az ívkülső léccel együtt. Fontos, hogy a medence nem fordulhat ennél gyorsabban, azaz az ívbelső csípő végig az ívbelső síléc fölé törekszik. Az ívkülső síléc egyre nagyobb szöget zár be az esésvonallal, az oldalra toló hatása csökken, a síelőt inkább a hegyre felfelé tolja. Az oldalirányú haladásban egyre nagyobb arányban a síelő lendülete játszik szerepet.
A lendület megértése fontos gyakorlati haszonnal bír. Egy autó addig gyorsul, amíg a motor hajtja. Ha elvesszük a gázt, megy tovább, de már nem gyorsul. A különböző ellenállások miatt szép lassan megáll, de ez a táv lehet több kilométer is. Motorfékkel már nagyobb lassulást érhetünk el, de ha tényleg meg akarunk állni, fékezni kell. Egy vitorláson időben ki kell engedni a vitorlákat, ha meg akarunk állni. A hajó még elég sokáig halad ezután is, mivel a hajón nincsen fék. A síelőt a síléce a kanyarban tolja oldalra. Az élváltás után még halad oldalra, mert ugyanúgy viszi a lendülete, mint az autót vagy a vitorlást. Oda lehet rántani a sílécet, hogy megállítsa a síelőt, mint a fék az autót, de meg is lehet tanulni a lendület természetét és kezelését, mint az autó viselkedését motorfékkel vagy a vitorlás megállását. Előre gondolkodásra tanít és sokkal egészségesebb mozgást alakít ki. A hóekeívben nyugodt körülmények között lehet megtanulni, hogy mikor kell leépíteni a kanyart és felépíteni az újat, hogy ott forduljon el, ahol szeretnénk.
A 3. fázis végére csökken az ívkülső síléc oldalra toló hatása, tehát erre a testtartással is reagálni kell. Kisebb erőre kisebb izomtónus a szükséges reakció, elkezdődik a kanyar leépítése. Elvileg erre elengedő lenne az ívkülső láb feszítőiben a tónus csökkentése, de hasznosabb megoldás, ha ezen a lábon a térdhajlítók és a csípőhajlítók aktív munkájával kezd a test a völgy felé indulni.
A 0. fázis az élváltás. A 3. fázis végén leírtak szerint a test az völgyláb aktív hajlításával (térdhajlítók, csípőhajlítók) elkezd a völgy felé mozdulni, a törzsizmok pedig elkezdik rögzíteni a medencét itt. A volt ívbelső – leendő ívkülső – lábon elkezdődik a felkészülés síléc toló hatására és a forgatásra (combfeszítőkel, farizmokkal, a boka lábháti hajlításával).
A mozgások közben a stabilizálást mindig létre kell hozni a terhelés előtt. Mivel az élváltásban készül fel a testünk a várható erőhatásokra, itt alakulnak ki a védő-stabilizáló izomtónusok is, ezért ez a szakasz rendkívül fontos. A 2-3. fázisban korrigálhatjuk a felmerült hibákat, de a 0. fázisban (az élváltásban) előzhetjük meg őket. Amit itt elmulasztunk vagy elrontunk, az már biztosan hiba lesz a kanyar többi részében. Másként tekintve: a kanyarban megjelenő hibák nagy része valójában az élváltásban történt meg.
Az 1. fázisban az ívkülső síléc egyre jobban az élélre áll, elkezdi tolni oldalra a síelőt, megállítja az előző kanyar lendületét. Növekednek az erők, felépülnek az erre válaszoló izomtónusok.
Mivel a forgatás feltétele, hogy a síléc az élére álljon, a forgatás is az 1. fázisban indul el. Ehhez viszont a csípőnek az ívbelső síléc fölött kell lennie, a medencét pedig a törzsizmoknak rögzítenie kell az elfordulás ellen.
